Régen a Bakonyt, mint tájat, úgy hívták: Bakonyerdő. Nem csoda, hiszen a Bakony és az erdő két elválaszthatatlan fogalom. Veszprémtől Győrig, Mórtól Sümegig elnyúló hatalmas erdőségek húzódtak itt. Habár mára sokat veszített vadregényességéből, még mindig elmondható, hogy a Bakony az ország egyik legnagyobb, összefüggő erdőterületének hazája. Meredek falú szurdokvölgyei, erdővel borított bércei hajdanán betyárok tanyája volt.
Döbrönte a Bakonyalján fekszik. A tájat lankás dombok, legelőkkel és szántóföldekkel szabdalt erdők jellemzik. Mégis jelentős földrajzi határvonal ez a kistáj, mert ezek a 300-400 m tengerszint feletti magasságú dombsorok jelentik a Bakony és egyben a Dunántúli-középhegység kapuját a Kisalföld sík vidékei felől. Ez az adottság tükröződik a Bakonyalja éghajlatában is, hiszen itt mindig egy kicsit többet esik az eső, többet fúj a szél és hűvösebb van, mint a Kisalföldön, viszont még nem olyan zordak a viszonyok, mint a Magas-Bakonyban.
Döbröntén mindenfelé találkozhatunk az ún. nummunliteszes mészkővel (Szőci Mészkő Formáció). A nummuliteszek ősi, mészvázas egysejtűek voltak, a földtörténeti újkor eocén korában a meleg vizű tengereket óriási, kőzetalkotó tömegben népesítették be. Nummus latinul pénzt jelent, és ezeket a szilárd, lencse alakú, néha több centiméter átmérőjű mészvázakat a népnyelv is krajcárnak nevezi. Több monda, legenda is kötődik hozzájuk. A legismertebb köztük a Szent László pénze keletkezésének mondája. A László király elől menekülő kunok pénzeiket eldobálták, hogy az azokat felszedő magyarok lemaradjanak az üldözésben. A pénzek azonban László király fohászára lapos kövekké változtak. Az ősmaradványt 2017-ben az év ősmaradványává választották, és természetesen minden vezetett túránkon bemutatjuk a résztvevőknek.
A Bakonyalja növény-és állatvilága a többezer éves emberi jelenlét miatt ma már csak részleteiben idézi az ősállapotokat. A eredeti növényzet errefelé szinte mindenütt a zárt, lombos erdő, melyet igazol az erdőtalajok jelenléte a mai szántókon és legelőkön is. A magasabb dombokat gyertyános tölgyesek, az alacsonyabbakat cseres-tölgyesek borították. Bükk csak elvétve, a völgyek alján és kisebb foltokban a platókon nőtt. A sík részeken kocsányos tölgyesek díszlettek.
A legelők és szántók az erdők rovására létesültek. Különösen igaz ez Döbröntére és a környező falvakra, mivel itt a síkságok felé ligetesedő, kevéssé zárt erdőket könnyen fel lehetett törni szántónak vagy legelőnek. Korábban is virágzott az állattartás, de a sváb telepesek idején egyre-másra létesültek újabb legelők. Erről tanúskodnak a Legelő, a Marhaállás helynevek (ezeket mára újra erdő borítja). A szomszédos Magyarpolányba, vagy Bakonyjákóra vezető utat lényegében erdő érintése nélkül lehetett régebben megtenni. Bevett szokás volt kihajtani a disznókat az erdőbe makkoltatni. A mezőgazdaság térnyerésével növekedett az irtásföldeken létrehozott szántók aránya is. A faanyagra az építkezéseknél, a hamuzsírfőzésnél, a faszén előállításnál volt szükség, és tüzifa gyanánt is sok erdőt vágtak ki. A helynevek ezt is megőrizték: Szénégető-árok, Hamuház. Az adatok alapján a XX. század elejére a mainál lényegesen kevesebb erdő állt a község környékén. A század második felében a döbröntei Kovács Laci bácsi, akkori fiatal kerületvezető erdész vezetésével sok millió csemetét ültettek el, míg újra erdőssé vált a falu környéke.